A legtöbb egyetemista már egy hete a tavaszi félévet szenvedi, de nálunk még nem kezdődött el a móka, mert mi valamilyen titokzatos okból kifolyólag mindig egy hetes csúszásban vagyunk a többiekhez képest, fene tudja miért. Úgyhogy nekem hétfőn lesz az első napom, ami azt is jelenti, hogy ma fájdalmas búcsút mondhatok a vizsgaidőszak végi majdnem három hetes pihenésemnek. Előre érzem, hogy nehéz lesz. Már épp kezdtem beleszokni a kellemes semmittevés és szórakozás világába.

Nem mintha annyira sok értelmeset és hasznosat csináltam volna az elmúl hetekben, de annyira jól esett egy kis nyugalom, mint éhezőnek a falat kenyér. Végre azt olvashattam, amit akartam, és mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül nézhettem youtube videókat, filmeket és sorozatokat. Továbbá még kapóra is jött ez a kis szünet, mert 31-én átestem azon a kisebb műtéten, amiről már egy előző bejegyzésben is szóltam, és most a doki rendeletésre 3-4 hétig nem szabad megerőltetnem magam. Ami azért mókás, mert a bőröndömet sem cipelhetem magamnak, így mindig kell legyen mellettem valaki, aki viszi helyettem, ha épp arról van szó. 

A műtétről amúgy annyit, hogy mivel ez volt életem első ilyen kaliberű orvosi beavatkozása, azért paráztam rendesen, még úgy is, hogy egyébként tudtam, hogy az egész teljesen rutinszerű, tíz-tözenöt percig leszek csak altatásban, este pedig már mehetek is haza. Persze az aggodalmam felesleges volt, minden rendben ment, és az altatás sem olyan félelmetes élmény, habár kétségtelenül érdekes. A műtő volt egyedül para, egyrészt azért, mert még ébren voltam, amikor leszíjjaztak, másrészt meg a dokik simán elbeszélgettek a fejem fölött arról, hogy mit csinálnának épp szívesebben, mint a kórházban való gürizést, és az valahogy... kellemetlen volt. Több szempontból is. De minden rendben ment, és este hatkor már otthon is ücsörögtem a saját ágyamon, a családom körében.

Azóta pedig tényleg szót fogadtam a dokinak, és nagyokat pihentem. Sokat voltam a barátommal, ami nagyon jó volt, PS4-eztünk, társasoztunk és még sütöttünk is, sőt, a kutyusukat is elvittük sétálni. Ami nemcsak kellemes élmény volt, hanem hasznos is, mert pár hónapja új helyre költöztek, és egész idáig fogalmam sem volt, hogy néz ki a környékük, vagy úgy egyáltalán a falujuk. Pedig egész aranyos helyen laknak.

Visszatérve az egyetemi témára, sikerült úgy-ahogy jól felvenni az óráimat, bár van két ütközésem, ami nem kifejezetten tetszik, mert az egyik a klinikai bevezető órámmal ütközik (két hetente, de akkor is, ez számomra egy kifejezetten fontos előadás lenne), szóval azt lehet, hogy még leadom. Maga az órarendem annyiból jó, hogy egyik nap sem kell kora reggel kelnem, és továbbra sincs annyi órám, hogy belepusztuljak. Főleg, hogy az óráim java mostmár csak gyakorlat, ami egyrészt izgalmas és király, másrészt fura is, mert ezek ilyen... mozaikok a pszichológiából, vagy hogy is mondjam, sokkal kisebb témák, mintha egy-egy nagyobb területről lennének kiragadva. Így például: addiktológia konzultáció, az evés lélektana, pszichopátiás vonatkozások és önkontroll funkciók serdülőkorban, stb. Jelenleg egyébként az egészségpszichó és klinikai bevezető óráimat várom a legjobban, meg a két hétfői módszertan gyakorlatomat (csecsemő és gyermekvizsgálatok, meg neuropszichológia és teljesítménymérés).

Ez a félév egyébként sok tekintetben fura lesz. A legnagyobb változást az fogja jelenteni, hogy az egyik legjobb egyetemi barátnőm már nem lesz ott velem az órákon, nem fogunk együtt unatkozni és nevetgélni. A másik nagy változás az, hogy sajnos a barátom passziváltatott ebben a félévben, ami azt jelenti, hogy nem lesz ott velem Budapesten, és valószínűleg, hogy csak hétvégente tudunk majd találkozni. Ami egyrészt jó, mert több együtt töltött időt jelent, másrészt viszont nehézkes is, mert így össze kell majd szerveznem ezt az extra egyetemi programokkal és a családommal. Még nem tudom, ez hogy fog alakulni.

Összeségében vegyes érzelmekkel várom ezt a félévet. Remélhetőleg nem lesz olyan sűrű vizsgaidőszakom, mint a mostani, de azt hiszem több dolgom lesz, mint előző félévben. Amit egyébként nem bánok, mert mindig ezen nyűglődőm, hogy nincs mit csináljak, nincs elég feladat az egyetemen (mondjuk abból most sem várok sokkal többet...), de meglátjuk. Elindulnom mindig nehéz. 

Rég volt már ajánlós bejegyzés a blogon, engem pedig inspirált a vizsgaidőszak láblógatós szakasza, hogy halálra olvassam és sorozatozzam magam, szóval úgy gondoltam, a kellemeset a hasznossal elv alapján hozok nektek egy új bejegyzést, pár olyan kedvens sorozatommal, amiket többek között pszichológiai szempontból is érdekesnek tartok. Tervezek még ehhez hasonló bejegyzéseket írni filmekkel és könyvekkel is, már ha van rá igény, valamint szeretnék egy második sorozatos részt is, mert még jópár ötletem van arra, hogy mit lehetne ide gyűjteni. Én mindenesetre szívesen írok ilyen témájú ajánlókat. Remélem, hogy ti pedig ugyanolyan szívesen olvassátok majd őket! :)

Na de lássuk is, hogy milyen sorozatok vannak terítéken!

MR. ROBOT

Egy régebbi bejegyzésemben már írtam erről a brilliáns sorozatról, amit azóta is követek és imádok, de az elmúlt napokban annyira a hatása alá kerültem, hogy egyszerűen lehetetlenség lett volna kihagynom ebből a listából. (Igazság szerint az egész bejegyzést, valamint a felismerést, hogy engem leginkább a pszichológiai témákhoz köthető alkotások fognak meg, ez a sorozat inspirálta.) És hogy miről is szól a Mr. Robot? Elliot Aldersonról, az ő sötét kis világáról, a technológiáról és a társadalomról. Elliot egy kiberbiztonsággal foglalkozó cégnél dolgozik, másodállásban viszont igazságosztó hacker, aki belekeveredik a hatalmasok játszmájába. Ő narrálja a történetet, amiben mi nézők, mint képzeletbeli barátai vagyunk jelen. Elliot állandóan beszél hozzánk, együtt gondolkodik velünk, és néha segítséget is kér tőlünk, ami máris sokat elárul arról, hogy pszichológiailag miért érdekes eset (ő is, meg a sorozat is). 

A sorozat erőssége a történetben ügyesen elhelyezett, igazán kiszámíthatatlan csavarok, amik egyre csak bonyolítják Elliot (és az egész világ) helyzetét. A szereplők egytől-egyig megérnek egy külön misét, olyan jók és annyira elcseszettek. A sztori tele van emberi sötétséggel, néha pedig szépséggel is, ami csak még valóságosabbá teszi a sorozatot, egyszóval tökéletes az egész. 

Pszichós szemmel: Nyilvánvalóan Elliot Alderson karaktere a legérdekesebb ebből a szempontból, ugyanis szegény Elliotnak sok problémája van, és ezek közül majdnem az összes mentális: szorong, depressziós, téveszméktől szenved, problémái vannak az emlékezetével is, és valószínűleg paranoiás. Ez a kórkép alapvetőleg megbízhatatlan narrátorrá teszi Elliotot, ami extra csavart ad a sorozatnak. Azonban a többi szereplő is érdekes eset, különösen Tyrell Wellick, akire érdemes az elejétől fogva figyelni, aztán ott van Angela, aki olyan változásokon esik át, hogy félelmetes. (Basszus, nem gondoltam bele, hogy mennyire nehéz erről a sorozatról úgy írni, hogy ne spoilerezzek el semmit.)

Itt még sosem említettem, hogy mennyire szerelmes vagyok az NBC Hannibal című sorozatába, pedig az egyik örök kedvencemről van szó. Egy pillanat alatt zsebre vágott a csodálatos és egyben szörnyűséges hangulatával, meg a hátborzongatóan tökéletes látványvilágával. A sorozat minden egyes jelenete pontosan meg van tervezve, és minden vizuális hatásnak finom jelentése van, ami eszméletlenül sok réteget ad hozzá az amúgy is bonyolult történethez. Persze itt nem maga a főszál a bonyolult, hiszen számunkra az elejétől fogva egyértelmű, hogy Dr. Hannibal Lecter a nagy gonosz, aki után az FBI - és így a sorozat másik főszereplője, Will Graham is - nyomoz. Jól ismerjük már a kannibalizmusra vetemedő pszichiáter történetét.

Az NBC Hannibal Thomas Harris könyvéből merít, csakúgy, mint a híres filmek, és habár a nyomozós-gyilkosos része is brilliáns (amolyan félelmetes és lenyűgöző módon egyszerre), a legnagyobb erőssége mégis a karakterekben és a köztük feszülő kapcsolatokban van. Mert basszus, az olyan lenyűgöző, zavarbaejtően mély és sötét, hogy élvezet nézni.

Pszichós szemmel: Először is, így nézve két része van a dolognak. Kezdjük azzal, ami alapból adja magát! Hannibal Lecter egy pszichiáter, aki kezelni kezdi Will Grahamot, ha úgy tetszik, pszichoanalizálja őt. Ez már csak a terápiás helyzet szempontjából is érdekes, na meg etikailag is kérdéseket vet fel. De ami igazán lenyűgöző, az a köztük szövődő kapcsolat, ami minden szempontból toxikus és egészségtelen, de mégis olyan szép, olyan sokrétű, hogy nem lehet nem élvezni. Ez a sorozat leginkább arról szól, hogy két különleges személyiség milyen mély hatást tehet egymásra. Na meg a kannibalizmusról.

Ez a sorozat még relatíve friss, épp hogy csak most fejeződött be az első évad a HBO-n, de a hatalmas sikerének hála máris úton van a második, amit remélhetőleg minél hamarabb meg is kapunk. Az évad egyébként nagyon kurta, hét részből áll csupán, de ezalatt csodálatosan kibontakozik előttünk egy kisvárosi világ, ahol öt anyuka történetét követjük nyomon, annak minden csodájával és szenvedésével együtt. A történet egyébként egy gyilkosság köré szerveződik, amit már rögtön az első rész legelső percében elhúznak az orrunk előtt, hogy aztán a legutolsó pillanatig húzzák vele az agyunkat. Méghozzá milyen okosan! A megoldatlan rejtély végig ott lappang a részek között, és habár a végkifejlet és a csavarok nem olyan kiszámíthatatlanok, az időzítésük miatt mégis a meglepetés erejével hatnak.

A sorozat középpontjában álló anyai triumvirátus (Celeste, Jane és Madeline) összefonódó története és egyre szorosabb barátsága nagyon érdekes, valahogy végig leköti az ember figyelmét. A sorozat erőssége az, hogy létező problémákkal és nehézségekkel állítja szembe szereplőit, akik ugyanúgy bukdácsolnak és hibáznak, mint én vagy te, vagy bárki más. Itt senki sem tökéletes, senki sem szent, mégis dinamikusak és fejlődőképesek a karakterek, ami miatt megéri megnézni a Hatalmas kis hazugságokat.

Pszichós szemmel: Ennek a sorozatnak a kiemelkedő és legfontosabb témája nem más, mint az erőszak. Az erőszak, és annak megannyi formája. Az erőszak, és annak forrásai - lehet-e örökölni az agressziót, vagy csak eltanuljuk azt? És mennyire lehet segíteni valakin, aki erőszakos? Ez a sorozat többek között a családi erőszakról, és annak messzemenő, testi-lelki hatásairól is szól, ami egyértelműen egy olyan téma, ami nem csak hogy fontos, hanem még pszichológiailag releváns is. A sorozatban még egy szuperül felépített terápiás kapcsolatot is megfigyelhetünk, úgyhogy már csak ezért is érdekes ez a sorozat.