Mi van velem?

by - Wednesday, November 01, 2017


Elborzadva tapasztaltam, hogy lassan egy hónapja nem írtam semmit ide, különösképp azért, mert szinte minden nap megfordul a fejemben a blog gondolata, és az, hogy írnom kéne valamit. De vannak napok, amikor egyszerűen nincs rá időm vagy energiám, és vannak napok, amikor leülök a gép elé, és érzem, hogy ha most megnyitnék egy bejegyzést, csak az idegesítően villogó kurzort látnám magam előtt, semmi mást. Ami azért kifejezetten frusztráló, mert annyi érzés, annyi megoldatlan kérdés kavarog a fejemben, hogy abból egy egész regényt lehetne írni. 

Mindenesetre most végre van időm, energiám, és úgy tűnik még ihletem is, szóval gyorsan leültem írni. Nem tudom, ki az, aki még követi a blogot (annak nagyon hálás vagyok), valószínűleg nem sokan, de már csak magam miatt is írnom kell ide. Mert szeretem ezt a kis zugját az internetnek, és mert szeretek blogolni. Szóval lássuk, mi a helyzet mostanában velem?

Amióta nem írtam, tartottam egy kis születésnapi kocsmázást a barátaimmal, ami végül elég jól alakult, attól eltekintve, hogy sokan lemondták és nem tudtak ott lenni az eseményen. Semmi különleges nem történt, de jókat beszélgettünk, és végre sikerült összeismertetnek a régi baráti társaságom (egy részét) az új, egyetemi barátaimmal. A születésnapom egyébként szeptember végén volt, és nagyon kedves emléket hagyott maga után, mert csodálatos ajándékokat kaptam a szeretteimtől. Ez most így nagyon anyagiasnak hangzik, de pont hogy nem ez a lényeg, hanem a gondolat, ami mögötte volt, és az a megerősítés, hogy akikkel én is őszintén törődök, azok szintén törődnek velem. Többek között kaptam egy meglepi lovaglást, egy színházjegyet, egy új parfümöt, és nagyon sok szeretetet. 

Ami még nagy újdonság az életemben, az a munka. Egy hónapja dolgozom egy friss gyümölcskoktélokat és fagyikat áruló helyen, pultosként. A munka maga király, a smoothie és fagyi részét tényleg élvezem, csak máskülönben nem igazán vált be a dolog. Mármint én alapvetőleg részmunkaidősként jelentkeztem hozzájuk, és én ezt úgy képzeltem, hogy mondjuk heti 10-15 óra, két-három napra leosztva. Ők ezt másképp gondolták. Nem tudom miért, de nekik még az sem elég jó, ha egyhuzamban 8 órát le tudok húzni. A minimum, amit eddig egy nap ott voltam, az a kilenc óra, de általában 10 órás egy műszakom. Nem értem, hogy miért, ráadásul ez nagyban leredukálja azokat a napokat, amikor ráérek, szóval általában hetente egyszer dolgozom. Ja és nincs szerződésem, és eddig még nem kaptam fizetést, de valószínűleg nevetségesen keveset fogok kapni. 

Szóval ez a munkavállalós dolog nem éppen úgy sült el, ahogy terveztem, és nem is hiszem, hogy sokat fogok itt maradni, mert vizsgaidőszakban úgysem fogok dolgozni, sosem terveztem. Szép is lenne, kilenc vizsga mellett, amiből kettő szigorlat. Ennyire azért nincs szükségem pénzre. 

Na és ha már szigorlatok. Az egyetem jól megy, szép ösztöndíjat kapok, és eddig a legkevésbé sem kellett megerőltetnem magam, hogy teljesítsem a kurzusaimat. Persze ez abból is fakad, hogy egyelőre nem sok számonkérésünk volt, ami meg volt, az mind kicsi. Ez még most is kiábrándít, sajnos nem nagyon dob az önértékelésemen az, hogy az egyetem nem állít elém komoly kihívásokat. Ez olyan szinten zavar, hogy még mindig gondolkodom valami más szak elkezdésén, de őszintén tanácstalan vagyok, hogy mi lenne az, ami tényleg tökéletesen megfelelne nekem. Erről valószínűleg írok egy külön bejegyzést is, mert az őszi szünetben sokat agyaltam ezen a témán.

A magánéletemet tekintve meg... elvagyok, azt hiszem. Kezdem úgy érezni, hogy lettek egyetemi barátaim is, ami kifejezetten pozitív, és végre nem érzem a késztetést, hogy mindenkivel jóba legyek, hogy hiperaktív módra keressem az új ismeretségeket. Mert őszintén, minek? Nekem tényleg csak két-három jó barát kell, aztán kész. Persze ettől függetlenül nagyon sok szaktársamat bírom, és örülök, ha tudok velük beszélgetni, nagyon szívesen is teszem ezt, de azt már elengedtem, hogy azok felé is jópofizzak, akik egyébként már ránézésre taszítanak. 

Szerelem terén is többé-kevésbé jó minden, bár az utóbbi napokban ezen is gondolkodtam, hogy mennyire megcsappant közöttünk az igazi kommunikáció. Ezen továbbra sem azt értem, hogy ha együtt vagyunk, nem tudunk miről beszélni és nem érdekel minket az, hogy mi történik a másikkal, hanem inkább azt, hogy ha távol vagyunk egymástól (ami általában hetente legalább öt-hat nap), akkor nem beszélgetünk. Vagy alig. 

Nem tudom, ezzel mit lehetne kezdeni, főleg, hogy ez a probléma nem új keletű, és engem nagyon elszomorít. Imádtam, amikor a barátom minden nap megkérdezte, hogy és ma hogy telt a napom, még akkor is, ha egyébként egész nap írogattunk egymásnak. Sokkal többet jelent egy ilyen, mint a bejáratott mizu? mit csinálsz? kérdések. Hiányzik, hogy nap közben is tartsuk a kapcsolatot, még akkor is, ha csak annyi közölnivalónk van a másikkal, hogy borzalmasan unalmas ez az előadás, vagy hogy húsz perce késik a tanár. Már komolyan azt veszem észre magamon, hogy az apróságokkal szívesebben fordulok a barátnőim felé, mert tudom, hogy ők reagálni fognak rá és válaszolnak valamit, szóval beszélgetni fogunk a dologról. És persze ez valamilyen szinten természetes, de valamilyen szinten meg elég szomorú is. Mert az a gondolat van a fejemben, hogy hiába írok a barátomnak, ő úgysem fog válaszolni, és nem fogunk beszélgetni. Max két órás elcsúszásokkal, akkor meg már régen mindegy, hogy eredetileg mivel írtam rá. És azt persze várhatom, hogy ő napközben csak úgy rám írjon... Na mindegy, ezt majd vele kell megbeszélnem, nem veletek. Csak jól esett kiírni.

Ti mivel töltöttétek az elmúlt egy hónapot, miújság veletek? :) 

You May Also Like

2 comments