A kezemben tartott bögrére pillantok. Elfogyott belőle a kávé, már csak a zacc feketéllik az alján. Szinte már otromba, ahogy ott virít a csontfehér porcelánon. Velem szemben ülsz. Nézlek téged, te nem nézel rám. A kezedben lévő dohányra figyelsz, igazi gonddal és odafigyeléssel tekered a szálakat. Félreteszel egyet, aztán jöhet a következő. Annyiszor láttam már ezeket a mozdulatokat, hogy kívülről tudom őket. Utánad tudnám csinálni az összeset, mérnöki pontossággal, csukott szemmel, mondhatni izommemóriából. 

Papír, szűrő, dohány. Kivesz, tömörít, csavar.

A dohány szaga bekúszik az orromba, és ott is marad. Az agyamba ivódik, a pillanat egészével együtt. Te, én, a konyha - egy kiragadott kép az életünkből, egy rutin, ami nem az enyém, mégis a része vagyok. 

Nem tudom miről beszélsz, de épp mesélsz valamit. A hangod lejtéséből tudom, hogy izgatott vagy, és én szeretnék rád figyelni, de nem tudok. Messziről nézlek téged, kívülről. Figyelem minden rezdülésedet, a mozdulataidat, azt, ahogy az asztal fölé hajolsz, hogy megnyálazd a papírt. Hosszú, nyújtott másodpercekig nézlek. Csodállak. Úgy ülsz ott, olyan könnyedséggel, mintha mindez könnyű lenne. Mintha nem is tudnád, hogy mekkora jelentősége van ennek a pillanatnak - csak mint mindegyiknek, amit veled töltök.
Elmagyaráznám neked, de nem értenéd. Tudom, hogy nem, mert ez női dolog. Elmondhatnám neked: nézd édes, tudod ugye, hogy a szívemet tartod a kezeid között, minden egyes pillanatban, minden egyes nap? Elmondhatnám, és megérthetnéd. Egy részét mindenképpen. De nem teljesen, azt rajtam kívül senki sem értheti, így pedig csak még veszélyesebbé tenném a helyzetem. Megmutathatnám neked, hogy mekkora hatalmad van, hogy mekkora felelősséget hordozol magaddal, hogy egy szavadba kerül, igazán, egy mozdulatodba, és nekem végem. Te pedig megértenéd egy részét, aztán meg elfelejtkeznél róla, és felelőtlenül bánnál a hatalmaddal. Törnél-zúznál a szívemben, marcangolnád a húrokat. Nem akarnál bántani - de bántanál.
Lerázom magamról a gondolatot, és inkább másra figyelek. A hideg konyhafalnak dőlök, leteszem a kezemből a bögrét. Közben rád mosolygok. Nem nézel fel, így nem is látod, de azt hiszem érzed, mert te is elmosolyodsz, a tested tükrözi az enyémet, és egy pillanatra megfolyt az érzés, hogy itt vagy velem, hogy itt vagyunk egymásnak.
- Nagyon elbambultál.
- Tudom, bocsánat.
Egymást nézzük egy pillanatig, aztán megcsóválod a fejedet. Játszod a rosszallót, de közben nevetsz.
- Már nem is csodálkozom rajta. Te és az álmodozás... elválaszthatatlanok vagytok.
Nem válaszolok azonnal, csak mosolygok. Hagyom, hogy a pillanat kisiklodjon a kezeim közül, hogy valami egészen naggyá és jelentőségteljessé duzzadjon köztünk.
- Túl jól ismersz.
Nézlek téged, és látom mindenem, amim van.
- Szerencsémre.
Nézlek téged, és látom mindenem, amit elveszíthetek.

Ismét egy IDY bejegyzéssel jelentkezem, ezúttal Jenni feladatát kellett teljesíteni két hét leforgása alatt. Az ő kihívása így hangzott: készítsetek minimum 3, maximum 5 kedvenc helyetekről fotót, és ehhez írjatok néhány mondatot, hogy miért szeretitek azt a bizonyos helyet, vagy milyen emlékek fűződnek hozzájuk!

Megmondom őszintén, hogy nekem már az első pillanattól kezdve nagyon szimpatikus volt ez a feladat, hiszen ki nem szeretne a kedvenc helyeiről írni? Úgy gondoltam, hogy ez tipikusan az "egyszerű, de nagyszerű" feladatok kategóriájába tartozik, aztán rá kellett jönnöm, hogy annyira még sem könnyű ez a feladat, mint ahogy azt az első ránézésre hittem.

A probléma ott kezdődött, hogy először túl sok kedvenc hely jutott eszembe - aztán meg észbe kapva túl kevés. Kapásból a ló mindkét oldalára átzuhantam, szóval kellett egy kis gondolkodás meg tervezgetés, hogy végül megtaláljam azt a bizonyos arany középutat. De csak sikerült, így most boldogan prezentálhatom nektek az eredményt, ami remélem a ti tetszéseteket is elnyeri! Én mindenesetre nagyon jól éreztem magam a feladat elvégzése közben.

KEDVENC HELYEIM

Az új szobám. Ezzel nyitom a listát, hiszen számomra ez volt a legegyértelműbb válasz a kihívásra, az egyetlen olyan, ami azonnal az eszembe ötlött, minden további gondolkodás nélkül. Aki kicsit régebb óta olvas, az tudja, hogy nemrég költöztem fel Budapestre, és jelenleg egy albérletben élek három másik barátnőmmel együtt. A lakás két hatalmas szobával rendelkezik, ebből pedig az egyiket én lakom azzal a lánnyal, akivel már 15 éve barátnők vagyunk. Teljességgel imádom az egészet. Gyönyörű szobánk van, annyira, hogy egy egész bejegyzést tervezek neki szentelni, ha majd teljesen kész lesz, mivel még néhány apróság nincs a helyén, de nem csak azért szeretem, mert csodaszép. Hanem azért is, mert imádom, amit jelképez - a felnőttséget, a függetlenséget és a szabadságot. Még akkor is, ha ezek így jelenleg még nem teljesen igazak.

Erdély. Szegről-végről erdélyi vagyok, meg székely is, így a családdal sokat járunk Romániába. Már csak az ott élő rokonság miatt is sokat jelent nekem Erdély, de ezen kívül azt a furcsa otthonosságát is szeretem, amivel köszönt, na meg a töltött pereceket, a piaci alkudozást és a furcsa, félig román szavakat, amiket rajtam kívül csak azok értenek, akik ugyanolyan gyökerekkel rendelkeznek, mint én. Érdekes érzés félig-meddig egy másik kultúrában otthonosan mozogni. De ezen kívül azért is tartozik Erdély a kedvenc helyeim közé, mert gyönyörű, gazdag tájakkal rendelkezik, amiket imádok bejárni és felfedezni.

Otthon. Az egész életem ehhez a helyhez fűz, ezért is került fel a listára, meg persze azért is, mert teljességgel imádom a házunkat az álmos kisvárosunk szélén. Velünk szemben csak a mezők vannak, így a naplementét mindig teljes gyönyörűségében csodálhatom a szobám ablakából, és néha még nyuszikat vagy őzikéket is látunk, ami számomra mindig különleges élmény. Amit magában a házunkban imádok, az például a nappaliban található kályha, amit ráadásul édesapám maga tervezett és a kivitelezésben is csak igen kevesett segítettek neki (ilyen, ha egy mérnök az apukád - most épp egy wok tűzhelyet tervez a már meglévő mellé, amit szintén ő tervezett). A kedvencem természetesen ezen kívül a szobám, nyáron és kora ősszel pedig a terasz is, ahova mindig szívesen ülök ki csak úgy nézelődni vagy épp tanulni.

A többiek bejegyzését itt nézhetitek meg:

Zajlik körülöttem az élet, és nem mondhatom, hogy ez a hatalmas forgatag nem sodor magával. Már kezdek beleszokni az újdonságokba, és már vannak rutinjaim, szokásaim. Az iskolába menet mostmár nem kell állandóan a telefonomon néznem, hogy vajon a jó irányba megyek-e, és kezdem kiismerni a 212-es menetrendjét. Ettől függetlenül azonban a mai napig ezer meg ezer új impulzus ér, a programok egymást érik a naptáramban, és annyi ember van, akivel beszélgetni, barátkozni kell, hogy néha belefájdul a fejem. Furcsa, köztes állapotban vagyok most. A barátaim még nem a barátaim igazán, a mindennapjaim pedig még nem teljesen a mindennapjaim.

Ami számomra a legnehezebb ebben az egészben, az az, hogy állandóan menni kell valahova. Nincs pihenés, nincs megállás. Annyi minden történt velem az elmúlt két hétben, és annyi mindenről szeretnék nektek írni! De nincs időm összeszedni a gondolataimat, most még nincs. Majd talán jövőhéten. Most is rohanok, fél óra, és megy a buszom - bevonó táborba megyek, mert jelentkeztem animátornak (látjátok, ez is olyasmi, amiről majd szeretnék mesélni). És akkor nekünk van egy ilyen, hogy egy egész hétvégés megfagyás. Biztos vagyok benne, hogy jól fogom magam érezni, tényleg, csak kicsit aggódom az egészségemért. A gólyatábor óta csak betegeskedem, és nyelem a sok gyógyszert: néha javulok, néha pedig visszaesem, de ez a hétvége a Mátrában biztos, hogy nem fog segíteni. De hát mindegy, valamit valamiért - ez az én döntésem volt.

Amúgy többnyire jól vagyok, csak néha jön egy ilyen furcsa üresség érzet, ami aztán ott eszi magát a szívemen, amíg csak kedve tartja. Nem tudom pontosan, hogy mi ez, és érdekes, hogy csak akkor látogat meg, amikor épp egyedül vagyok. Akkor viszont szorítja a mellasomat, feszegeti belülről, és legszívesebben elbőgném tőle magamat. Most is érzem. Hiányérzet, azt hiszem. Ha nagyon engedem magam elgondolkodni, akkor még azt is megmondom, hogy mi az, ami hiányzik. Ő. Az, hogy egy kicsikét, talán egy hétvégényit, nyugodtan legyünk. Hogy együtt lustálkodjunk, lassan szuszogjunk a takaró alatt, és egymás szívverését hallgatssuk. Hogy társasjátékokat játszunk, hogy együtt ebédeljünk, vacsorázzunk. Hogy ne siessünk sehova. Hogy csak egy picikét, csak egy pillanatnyit megálljunk. 

Nevetséges vagyok, de hiányzik a házuk. A szobája is, meg az anyukája és az apukája is, meg persze a tündéri kutyája. Hiányzik az egész kicseszett városa. Mi ez, ha nem nevetséges? Szóval ezért nem gondolok bele a szívemen ülő érzésbe. Mert megrémít, és mert nem vezet sehova. Még egy ideig nem is fog. Nincs időm, és neki sincs ideje. És addig, amíg nem lesz, addig marad nekem ez a kellemetlen, üres érzés. Nevelgetem, hogy majd a megfelelő pillanatban el tudjam engedni. 

Hát nem szép dolog a szerelem?

Az I Dare You egy olyan kihívássorozat, amely kéthetente jelentkezik, és aminek kitalálója a Metafóraszennyezés írója, Sára. Az épp aktuális feladatokat a csapat tagjai találják ki és adják fel egymásnak - ezúttal például Sasa állt elő számunkra egy érdekes kihívással, ami ez volt: 

Válasszatok egy dalt, aminek a szövegéhez/hangulatához/ klipjéhez kapcsolódva találtok ki valami programot!

Na hát én kicsit szabadosan értelmeztem a feladatot, és inkább a programhoz igazítottam a zenei aláfestést, mintsem fordítva. Sajnos csak az ilyesféle megoldásra volt most időm, viszont szerintem egy egész érdekes témát sikerült találnom a kihíváshoz, ami nem más, mint az első élettan és anatómia gyakorlatom.

Egy előző bejegyzésemben már említettem, hogy ebben a félévben lesz ilyen órám is, csak ez a kurzus az első két hétben még nem kerül megrendezésre. Ez a két hét most letelt, így a szeptembert tényleg úgy zárhattam, hogy az összes első féléves órámmal megismerkedtem. Gondolom ez senkit nem izgat különösképpen, sőt, szinte biztos vagyok benne, hogy tízből kilencen hülyének néznek, amiért egy ilyen bejegyzésnek a középpontjába az anatómia gyakorlatomat helyezem - kit izgat, hogy mit tanulok én az egyetemen, mi?

Jogos, de azért reménykedem benne, hogy ez a rövidke beszámoló azért legalább néhányatok számára érdekes lesz, mivelhogy én nagyon élveztem a laborban eltöltött három órát, aminek egyébként a témája a vérszövet felépítése és vizsgálata volt. Ehhez a programhoz válaszottam én régi nagy kedvenceim, a My Chemical Romance egy rövidke számát, a Blood-ot. Azt hiszem, az összefüggést nem kell magyarázni.